Kiemelt történelmi értékeink

Kiemelt régészeti, történelmi értékek
„Nomen est omen”, (a név kötelez) mondták a régiek, ha egy névből mélyebb jelentést olvastak ki. A Koppány-völgy és benne Törökkoppány neve is hasonlóan beszédes. A falu összetett nevének két tagja sorsának, történelmének sokat sejtető múltját idézi. Koppány vezér helyi kötődését mindmáig ugyanúgy őrzi a népi emlékezet, mint a közel másfél évszázados török uralomét. A táj azonban ezt megelőzően is, a kőkortól kezdve folyamatosan vonzotta a letelepedőket.

1. Gazdag őskori múlt
A Koppány-patak mentén a folyás iránnyal szemben haladva többször találtak őskor emberére utaló nyomokat. Az Archeológiai Értesítő 1904. évfolyama közli, hogy a somogydöröcskei József-hegyen előkerült őskori agancskapát a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozták. Tényként könyvelhetjük el, hogy legalább hétezer éve lakott területnek számított a Koppány-völgye.

A Krisztus előtti 7-6. évezredben a Balkán felől kezdtek a Dunántúl területére bevándorolni az első újkőkori – közismert tudományos nevén neolit – népcsoportok. A mai Somogy megyében a Kapos és a Koppány folyók mentén kerültek egyre nyugatabbra.
Az újkőkori falvak központját jelző nagyobb számú cserép- és paticsdaraboktól több száz méter távolságban is előkerülő szórvány töredékek azt mutatják, hogy egy-egy patakvölgy mentén mekkora távolságig művelték földjeiket a lakosok. A mai megyehatárhoz közel, a Sötétkerék-patak mentén, a Szabókerti-dűlő keleti lankáin, a Sötétkerék-dűlőben hosszan látszik egy nagyobb őskori település nyoma, ahol hosszú évszázadokon keresztül éltek emberek. A neolit, a rézkori és a bronzkori kultúrák jellemző kerámiatöredékei egyaránt fellelhetők itt. A szántásban talált kisebb-nagyobb pattintékok több mint száz kilométer távolságból kerültek ide az őskor folyamán. A Sötétkerék-dűlőből több csiszolt kőbalta is előkerült. A Sötétkerék-patak és baloldali mellékvize – a Csigáskúti-árok – által határolt dombháton, a már Koppányszántóhoz tartozó Mogyorós-dűlőben is őskori telepnyomot sejtetnek a vastag falú kerámiatöredékek ugyanúgy, mint az itt talált nagyobb világosszürke kovadarabok is. Az őskori földművelésre utal az ugyancsak innen előkerült egyik oldalán laposra csiszolt kis kőkapa csorbult darabja, amit szürke bazaltból készítettek. Egy csiszolt kőbalta töredéke pedig minden bizonnyal újkorában a Mecsek hegységből, talán a Köves-tetői őskori nyersanyag-lelőhelyről kerülhetett úgy ötezer éve Koppány-völgyi használatra, ugyanis fonolitból alakították ki. A csiszolt kőeszközök datálása önmagukban nehéz, hiszen a neolittól fogva egészen a bronzkorig használatban voltak.
A Sötétkerék-patak partján a folyásiránnyal ellentétesen, a Bedegi-halastavakhoz közel, a víz melletti keleti kitettségű lankán szintén ismert egy kisebb őskori telep. A Kettős-gáti dűlő gödröcskés díszítésű fekete kerámiatöredékei a telep rézkori fennállását valószínűsítik. A nyolcvanas években itt két nyéllyukas kőbalta darabot is találtak. Az egyiket zöldes szerpentinitből csiszolták. 1978-ban Törökkoppánytól keletre is találtak egy kőbaltát, a Koppány-patak partján, amit a kaposvári múzeumnak ajándékoztak. A környék újkőkori megtelepedése a közeli Miklósi mellett – Móriczkúti-dűlő, Perneszi-dűlő – is ismert.

A középső neolitikum időszakában a Koppány-völgye az ország nyugati felében kialakult dunántúli vonaldíszes kerámia települési területéhez tartozott. A bemélyített vonaldísz a kultúra agyagedényeinek fő sajátossága. Kára falutól északra is laktak ekkor, de a kicsit távolabbi Bedegkér is dicsekedhet egy hasonló korú teleppel.

Szorosad Törökkoppány felé eső határában a késő neolitikus Lengyel-kultúra csekély nyomait regisztrálta egy múzeumi terepbejárás.

A rézkori közösségekre általában a korábbi évszázadokban is lakott telepeken csekélyebb leletanyag utal. Kerámiadíszítésük alapján azonban könnyen elkülöníthetők ezek a telepek: a bedegi határszélen, a Sötétkerék-patak bal partjának enyhe lejtőjén, a kárai Kenderföldeken, valamint a zicsi Csicseridűlőn a feltárt leletek alapján legeltetéssel foglalkoztak a rézkori emberek. Múzeumi adatok jelentősebb telepre utalnak Gerézdpusztán is.

Az őskor folyamán a legnagyobb népsűrűség a bronzkor évszázadaiban alakult ki. Kiterjedt bronzkori telepek ismertek a törökkoppányi Sötétkerék-patak mellett, továbbá Koppányszántó, Somogydöröcske, Gerézdpuszta, Kára, Miklósi, Zics környékén. Ekkor korszakalkotó technikai fellendülés ment végbe, ami által elterjedhettek az újabb fémeszközök. A bronzöntés és megmunkálás a Kr. e. 2. évezred folyamán fokozatosan egész Európában háttérbe szorította a korábban általános kő- és agancseszközöket. A Koppány-völgyéből számos tárgy, adat került a múzeumokba ezekből az évszázadokból is. A bronzeszközök mellett ebben az időszakban legalább olyan fontosak az agyagból égetett használati tárgyak, edények, urnák, sírmellékletek is.

A korai bronzkor végén kelet felől érkező új népességet megtelepedése után egy Fejér megyei községről Kisapostag-kultúrának nevezik a kutatók. Kiterjedt urnatemető feltárása után innen írták le azokat a jellemzőket, amelyeket később szinte az egész Dunántúlon megtaláltak. Falusias, rövid életű, egyrétegű települések jellemzik ezt kultúrát, amely könnyen felismerhető kerámiájuk egyedi díszítéséről. Fazekasaik kézzel készített urnák, bögrék felső részének felületére kiégetés előtt vékony fapálcikára vagy csontra feltekert zsineggel mintákat – néhány mm széles párhuzamos vonalakat, háromszögeket – mélyítettek. Kiégetés után ezeket a mintákat mésszel töltötték. Ezt a speciális eljárást tekercselt pálcikás mészbetétes díszítésnek nevezik. A kárai Kenderföldek-dűlőben ez a népcsoport is letelepedett.

A középső bronzkor kezdetén megjelent Kisapostag-kultúra úgy tűnik békés átmenettel fejlődött tovább. Az új műveltséget – amely szinte az egész Dunántúlon elterjedt – a magyar régészet a dunántúli mészbetétes kerámia kultúrájának nevezi. Díszes edényeik oldalát pontsorokkal, gödröcskékkel, vonalkötegekkel díszítették, majd fehér mésszel töltötték ki. A mészbetétet sem a használat, sem az évezredeken keresztül földben tartózkodás nem tüntette el nyomtalanul. A kultúra gazdagon díszített szép agyagedényei messze földre eljutottak, amiből élénk cserekapcsolatra következtethetünk. A Koppány-völgyében ennek a kultúrának jelentős faluja lehetett Somogyacsa-Gerézdpuszta területén, ahonnan már 1927-ben kerültek mészbetétes edények a kaposvári múzeumba. Sajnos a 2. világháború alatt a leletekből néhány elveszett. A meglevők közül figyelmet érdemel egy kis urna, amelyen a 4 peremről induló nagyobb füle mellett 4 függesztő fül is található, továbbá egy kis kúpalakú, díszített fedő, pereméhez közel 2 lyukkal.

Szembetűnő temetkezési szokásaikról a dunántúli halomsíros kultúrának nevezik az újonnan letelepedő, késő bronzkor régészeti idejét megnyitó hódítókat. A háborús időket jelzi az elrejtett bronzkincsek megnövekedett száma. A korai halomsíros kultúra nyomai a Koppány-völgyében is ismertek. Mai tudásunk szerint Nyugat-Magyarország területén a fejlett halomsíros népesség jelentette a korai urnamezős kultúra etnikai-kulturális alapjait. A csontvázas temetkezést fokozatosan kiszorította a hamvasztás szokása. Kezdetben a sírokat rendszerint kövekkel borították be, esetenként kőlapokkal sírládákat alakítottak ki, s erre hordták össze a nem túl nagy földhalmokat, amelyek alatt gyakran több temetkezés nyoma is megfigyelhető. Valószínűsítik, hogy a köznép többnyire egyszerű, lapos sírokba, vagy alacsony halmok alá temetkezett, amelyek napjainkban már alig, vagy egyáltalán nem észlelhetők, különösen, ha intenzív mezőgazdasági művelés alatt van a telephely. A késő bronzkori urnamezős kultúra jelentős telepei alakultak ki a Nagy- és a Kis-Koppány patak vidékén. A koppányszántói Mogyorosdűlőből származó gyűjtés a szekszárdi múzeumba került. Őskori edénytöredékek vizsgálata alapján ezen a művelt dombháton az urnamezős kultúra fejlettebb szakaszának telepét sejtik. Ugyanebből a kultúrkörből kerültek cserépdarabok a múzeumba a Koppányszántó-Hársalja és a Tímárvölgy lelőhelyekről is. Még Kánya falu új címerébe is bekerült az a ritka formájú, kerekekre helyezett késő bronzkori agyagurna, mely jelenleg a szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeum gyűjteményében található. Ez a megtalálásakor kalcinált csontokat tartalmazó kocsiurna a küllős kerék használatát bizonyító egyik legrégibb lelete hazánknak.

Az urnamezős kultúra második fázisában bontakozott ki a minden korábbit felülmúló, ún. kurdi típusú bronzművesség. Bronzkincsekről beszélünk, de ezen általában nem ékszereket kell értenünk, hanem sokszor nem is ép bronztárgyak együttesét. A kurdi típusú bronz leletekre különösen jellemzők az újbóli feldolgozásra váró töredékes darabok. Két dolog szembetűnő ebben a korban elrejtett bronztárgyaknál. Az egyik, hogy viszonylag nagy számban vártak beolvasztásra töredékes fegyverek, ami ugyanúgy jelentős hadi cselekményekre utal, mint az értékek elrejtésének megnövekedett száma. A másik, hogy a már elkészült tárgyak között nagy tömegben fordulnak elő ún. nyélnyújtványos sarlók. 1884-ben Törökkoppány környékén is találtak egy bronzkincs leletet, melynek múzeumba kerülésére a korabeli Archeológiai Értesítő is utal. A fül nélküli tokos baltából és az 5 nyélnyújtványos sarlóból álló lelet együttest megtalálásáig közel háromezer évet töltött a földben. Bár a lelet előkerülésének pontos helye nem ismeretes, minden bizonnyal a Sötétkerék-patak menti bronzkori telep vonzáskörzetében találhatták. Szórvány bronz leletek azóta is kerültek elő a falu környékéről, többek közt egy bronz lándzsavég, és egy bronz karkötő.
A grafitos edényeket a késő vaskorban a kelták terjesztették széles körben, de kezdeti használata már az urnamezős kultúra utolsó fázisától ismeretes. Néhány kisebb grafitos edény töredék ismert a törökkoppányi Kettősgáti-dűlőből és Kára falu határából is. A bronzkor végi, vaskori grafitos edények léte a Koppány-völgyi kereskedelmi útvonalak egyik korai bizonyítéka, hiszen grafitbányák hazánkban nincsenek. Bár ismerünk adatokat arra vonatkozóan, hogy már a Kr. e. 5. századtól importáltak nyers grafittömböket a grafitbányától távol eső fazekas központok, azonban valószínűbbnek tűnik, hogy inkább a kész edények kerültek Koppány vidékére.

A Kárpát-medence őskori történetében a Kr. e. 5–4. század fordulóján bekövetkezett változásokra már antik Írásos források is több ízben utaltak. A hazánk területére érkező kelta törzseket név szerint ugyan nem ismerjük, de a vaskori lelőhelyek kora és elterjedése alapján arra következtetnek a régészek, hogy nyugat, északnyugat felől történt a hódításuk. Elsősorban a Duna és mellékfolyói mentén terjeszkedtek, és csak fokozatosan foglalták el a Dunántúl délibb területeit. A Balatontól délre fekvő részek népessége még közel egy évszázadon keresztül képes volt ellenállásra és megőrizte függetlenségét, de később már ők sem tudták visszatartani a hódítókat. A Kr. e. 3. század közepe körül ugrásszerűen megnövő kelta telepek száma mutatja, hogy addigra már az egész Dunántúl kelta politikai fennhatóság alá került. A magyarországi terepbejárások és a külföldi ásatások egybehangzó tapasztalata, hogy a kelták nem kedvelték a magasan fekvő vidéket. Megélhetésük forrása a földművelés és az állattenyésztés volt, aminek talajtani és éghajlattani vonzata is nyilvánvaló. Szívesen telepedtek le kisebb folyók, patakok menti jól termő vidékeken. A falusias jellegű telepek mellett gyakoriak voltak a tanyaszerű, mindössze egy-két vagy néhány család alkotta kis települések a művelt földterületek közelében.

Bár a La Tene-kor végéig megtalálhatók az urnasírok is, a vaskorban újra tért hódított a csontvázas temetkezés. A kelta férfi sírok egy részét a fegyverzettel együtt történt eltemetés jellemzi. 1935-ben Szorosad és Törökkoppány közötti műút építése során, egy kis dombhát átvágásakor csontvázas sírt találtak. A Szorosad-Mohár lelőhelyről egy összegörbített kard és a koponya mellett egy erősen sérült vas lándzsa került elő. A kelta szokás szerint összehajtott állapotban eltemetett kardot a találók megpróbálták kiegyenesíteni. Szerencsére nem törött el, jelenleg a kaposvári múzeumban található. Bár múzeumi terepbejárás nem talált a környező szántóföldön kelta telepnyomokat, a sír minden bizonnyal nem lehetett magányos. A Tsz szárítójának építésekor egy kelta fülbevaló pár is előkerült, melyet a szorosadi helytörténeti gyűjteményben helyeztek el. Törökkoppány tágabb környezetéből kelta korra utaló leletek ismeretesek Nágocs, Zics és Kánya határából.

2. Római kori maradványok
A politikai és katonai szempontból lazán szervezett kelta lakosság nem jelentett komoly akadályt a hódító rómaiak számára. A Balatontól nyugatra eső terület megszállására már Kr. e. 15-ben sor került, hogy ezáltal biztosítsák az Itáliából a Keleti-tengerhez vezető Borostyánkő út övezetét. A mai Somogy területét valószínűleg csak az I. század közepén, Claudius császár idejében foglalták el a rómaiak, és terjesztették ki az uralmukat évszázadokra egészen a Duna vonaláig. Nagyobb mértékű áttelepítést is végrehajthattak, különösen a veszélyesebbnek tekintett törzseket kényszerítették szétszórattatásra, lakóhelyük elhagyására. A deportálásra az utal, hogy a bennszülött lakosság száma jelentékenyen megnövekedett a Duna-menti határzónában. A belső területek – így a Koppány-völgye is – rövid időre elnéptelenedtek. A rómaiak hódításával Pannonia egy hatalmas világbirodalom része lett. Ez a tartomány (provincia), amely nevét a délvidéken élt és legyőzött pannonokról kapta, magába foglalta az egész Dunántúlt a Bécsi-medencével, Burgenlanddal, Szlovénia egy részét, a Dráva-Száva közét és Bosznia északi harmadát. Katonai és politikai szempontból a II. század elején Felső- és Alsó-Pannoniára (Pannonia Superior és Inferior) osztották a provinciát. Törökkoppány környéke a Pannonia Inferior része volt.

Caracalla császár 214-ben a két tartományrész közti határvonalat módosította ugyan, de a változás Dunántúl északkeleti részét érintette leginkább. A III. és a IV. század fordulójától már négy (Pannonia Prima és Pannonia Secunda, Valeria, Savia) kormányzati egységet különítettek el Pannoniában. Törökkoppány környéke Valeriához tartozott. Ez az időszak a Dunántúl történelmében egy kiemelkedő kultúrához való kapcsolódás ideje volt. Az egész Földközi-tenger vidékét is magába foglaló Római Birodalom jól szervezett állam keretében gyökeresen más feltételeket teremtett az itt élők számára, mint a megelőző és a követő évszázadok. Fejlett úthálózat kialakítása a légiók gyors mozgása, a csapatok utánpótlása és a kereskedelem miatt volt fontos. Az eldugottnak hitt somogyi völgyekben a római telephelyeken rendszeresen találnak Itáliából, Galliából vagy a Rajna vidékéről importált vörös színű díszkerámia (terra sigillata) darabokat. Stratégiailag fontos helyeken, útelágazások környékén katonai táborok, erődök, majd városok fejlődtek ki vízvezetékkel, csatornarendszerekkel, fürdőkkel, amfiteátrumokkal.

Két nagy IV. századi erődöt összekötő római út érinthette ezt a környéket is. Valahol az egykori Somogy és Tolna megyék határán vezethetett északra Szakcs, Koppányszántó, Értény, Okrád, Tengőd, Bábonymegyer irányába. Innen a nyomvonal bizonyíthatóan Nyimbe, majd Ságvár felé indult. Fontos állomása volt a Balatont kelet felől kerülő főútnak, amelyen Arrabonába, a mai Győr ókori elődjébe lehetett eljutni. A korabeli írásos források által említett fő közlekedési utak mellett jelentős keletnyugati irányú összeköttetéseknek is ki kellett alakulniuk. Ilyent feltételezhetünk a Koppány völgyében, ill. a Jaba-patak mentén is. A két Koppány-patak közének felszínét felszabdaló, nagyjából észak-déli kis vízfolyások mellett viszonylag sűrűn találkozhatunk római telepnyomokkal. A Koppány-patakba folyó Zics-Miklósi-vízfolyás mellett ugyanúgy négy kisebb telep ismeretes, mint a Pernesz-patak völgyében.

A római villa megfelelő fordítása majorság lehetne. Részei a lakóépület, a gazdasági épület vagy épületek, valamint a megművelt földterület. Antik forrásokból követni lehet, hogy a villagazdaság létesítését különböző rendeletekkel jogilag szabályozták. Római kori szerzők felfogásában a villa nem építészeti fogalom, hanem kizárólag gazdasági termelő egységként emlegetik. A villák sűrűségét vizsgálva a régészek támpontot kaphattak az egyes birtoknagyságokról Pannoniában. Gyakran szinte szabályos távolságra találhatók egymástól hasonló épületcsoportok, ahogy a Koppány-völgyében is láthatjuk. Ezekben az esetekben joggal gondolhatunk rómaiak által központilag szervezett parcellázásra. Az I-II. században még a lakóépületek sem épültek tartós anyagból. Gyakran részben a földbe mélyítették, a föld feletti részek csak fából készültek, ezért mára semmi nyomuk nem maradt. Általában csak a IV. században is fennálló, ill. akkor épült villa helyén lehet találni jellegzetes római tégladarabokat, tetőfedésre használt 3-4 cm vastag ún. peremes téglák (tegula), valamint kúpcserepek (imbrex) töredéke it. Ilyeneket Somogydöröcske és Miklósi határában szánt ki az eke.

A Törökkoppány környéki római villák kialakulása is nemegyszer visszanyúlik az I. századra, bár fénykorukat kétségkívül a III-IV. században élték. A központi földelosztás tényét támasztja alá, hogy a Kis- és Nagy-Koppány közötti területen kisebb vízfolyások közelében 3-4 kilométerenként római telepnyomok ismeretesek. Helytörténeti és numizmatikai szempontból is jelentős adat, hogy A Koppányszántói határ nyugati felén is jelentősebb, bár nem téglaépítményű villa ismeretes, a dombháton állítólag téglasírok is voltak. A leleteket a Magyar Nemzeti Múzeumban leltározták be. 1951-ben csontvázas sírból előkerült két ezüst tű datálását Valentinianus pénzei segítették.

Törökkoppány belterületén a Dózsa utca egyik kertjéből juttattak el néhány éve római telep nyomára utaló terra sigillata darabokat a kaposvári múzeumba. A Bogát-völgyből egy jellegzetes formájú római kasza darabja került elő szántás során, ékes bizonyítékául az 1700 évvel ezelőtti gabonatermesztésnek. A Törökkoppány környéki római leletek felsorolásánál megemlítendő, hogy a Béke utca egyik házának udvarán, a ház építése idején, 1949-ben egy nagyméretű téglákkal kirakott sírra bukkantak. A meszes malterral épített sír boltozatos lefedésű volt, ami bár a római korban nem túl gyakori, de ismert. A csontvázas téglasír ténye utalhat római temetkezésre. Az udvari tereprendezés miatt a sír megsemmisült, mert a kialakított térszín lejjebb került, mint az egykori sír alja.

Régi múzeumi terepbejárások is említést tettek Törökkoppányban talált római pénzekről. Egy régész muzeológus 1964-ben azt rögzítette, hogy a Kápolnai dűlőben, a községtől délre, 3 kilométernyire egy korsóban római pénzeket találtak. A lelet szétszóródott. Állítólag mezőgazdasági munkák során ugyanitt 1936-ban is előkerült 30-40 db római pénz. Néhai Tóth Alajos plébános által létrehozott templomi helytörténeti gyűjteményben is található két kis római bronzpénz Törökkoppányból, közelebbi helymegjelölés nélkül. Az egyik 11. Constantius, a másik pedig Constantius Gallus császár Sisciában veretett kis bronzpénze. Az elmúlt évtizedekben Törökkoppány falu belterületéről előkerült, és ma is magántulajdonban lévő három kis agyagedényről feltételezzük a római eredetet. Mindhárom kicsi méretű, ezért feltehetően eredetileg sírkerámiák lehettek, bár nem egy helyen találták azokat.

Törökkoppány belterületén kívül, a falutól délkeletre, a Csauszuti-dűlőben levő római telepnyomokra egy gázkút építéséhez vezető árok ásása derített fényt. Egy római kori kemencét vágott át az árokásó gép, aminek következtében a kemence nagyobb része megsemmisült. További két objektumot az előkerült leletek – kerámia és nagymennyiségű patics – alapján római kori épület maradványának valószínűsítették a helyszínelő régészek.

A környék jelentősebb római településére utal az a római márvány sírkőtöredék, amelyet valószínűleg többször is beépítettek az évszázadok során Törökkoppányban, a Kossuth utcában. A kőtöredék oldalán levő borostyánleveles indás díszítés segíti a kormeghatározást. Ezt leginkább a II. században alkalmazták.

A törökkoppányi templom kőtárában található három római tégladarab. A templom helyreállítása előtti műemléki vizsgálatok, szondázó ásatás során kerülhetett elő, ugyanis az ásatási naplóban említést tettek a templomhajó északkeleti felében mélyített kutatóárokban talált nagyméretű római tégláról.

3. Honfoglalás kori emlékek
Györffy György és Magyar Kálmán kutatásai alapján mondhatjuk, hogy Somogyban a Bő nemzetség tekinthető ősfoglalónak. A Bogát-Bulcsú kíséretéhez sorolható Bő lehetett a Balaton és a Dráva közti terület első, név szerint ismert honfoglaló nemzetségének vezetője. Ahol pedig a Bő és a Bogát helynevekkel találkozunk, ott lehettek a honfoglaló magyarság legelső központjai. A két későbbi ispánsági székhely és megyeközpont – Somogyvár és Segesd – közelében található Bogát és Bő földrajzi nevek a honfoglalás távoli múltjába vezetnek vissza. De a régebben ismert korai települések mellé feltételesen Törökkoppány nevét is felvehetjük, hiszen lehetséges, hogy az egyik itteni helynév is Bogát vezérre utal. A Dózsa György utca folytatásán a temetőt a Pernesz-patak felé kerülve elérünk egy régi kúthoz, amit Bagógáti-kútnak ismernek a helyiek, a mellette levő földterületet pedig Bagógáti-dűlőnek. Már Törökkoppány gazdáinak és földjeinek 1795-ös összeírásában is szerepel Bago Gáth prata-ja (mezője) név. Az Esterházy Ozorai Uradalom Fraknóban őrzött 1846-ban és 1848-ban készült térképén a mai temetőtől észak felé a Pernesz-patak mentén hosszan írták fel: Bagó-Gáti Rétek. Az 1972-ben kiadott térképen feltüntetik a régebben Bagó-Gáti Réteknek nevezett területen a Bogát-völgy kifejezést. A szláv-bolgár “bogát” szó gazdagot jelent. A Bogát helyneveket egyértelműen személynév eredetűnek tartja a néveredet kutatás. Többszöri terepbejárással sem találtak a szántásban középkori településnyomot a Bagógáti-kút körül. Viszont valamivel délebbre, a Dózsa György utcai faluvégen, a Kenderföldeknek nevezett részen már igen. Ez a településnyom viszont csaknem egy kilométerre van a középkori Koppány faluközpontjától, a hajdani vár sáncán jócskán – több mint száz méterrel – kijjebb. A törökkoppányi belterületet is ábrázoló legrégebbről ismert térkép a II. József-féle katonai felmérésből való. E szerint a 18. században a településtől észak felé szinte teljesen a sánc árkán belül létezett, a térképész a ma is használt temetőt jóval a lakott területen kívül jelöli. Tehát a mai Dózsa utca végén levő egykori kis falu nem azonosítható a középkori Koppánnyal, mert annak több száz méterrel délebbre, a templom körül kellett lennie. Ez a kis váraljai település a török kor végére megszűnt. Minden bizonnyal a XVII. század elején még állhatott itt néhány ház, ezt bizonyítja, az itt előkerült II. Mátyás által 1616-ban veretett dénár.

Törökkoppány és környékének múltja mindenképpen visszanyúlik a magyar történelemben a honfoglalás idejéig, s ez Koppány vezér kora előtt közel száz évet is jelenthet. Többszörösen történtek már leletbejelentések a kaposvári múzeumba, a Béke utca nyugati felén a kertekben húzódó honfoglalás kori temetőről. 1914 körül útépítéskor embercsontváz mellett kardot és lócsontvázat is találtak. 1972-ben a kihívott régészek helyszíni szemlét végeztek egy szintén béke utcai udvarban, ahol a vízvezeték árkának ásásakor csontvázra bukkantak. A sír kelet-nyugati tájolású volt, mellékleteiből szív alakú bronzcsüngőket, ruhadíszeket szedtek össze. A Béke utca végén, a XIX. században kialakított temető földmunkái során is igen nagy mennyiségű embercsont került elő. A Béke utca 2-4-6. számú ház udvarán a löszfal omlása, bontása következtében rendszeresen napvilágra kerülnek emberi csontok napjainkban is. 1982. április 6-án a sírok közelében, a 6. számú ház udvarán egy tapasztott aljú és oldalú földbe vájt kemencét regisztráltak a terepbejárást végző régészek. A Béke utca nyugati oldalán a kertekben, közel észak-déli irányban húzódó dombgerinc honfoglalás kori, ill. X-XI. századi sírokat rejt. A soros temetkezést a terepviszonyok is valószínűsítik.

A múzeumi terepbejárás két különálló területen jelölt korai temetőt, az utca alsó és a felső végén, a XX. század elején használt felső temető körül. A lakosok elbeszélése szerint egyértelműen állíthatjuk, hogy a közbeeső területen is vannak sírok. A Béke utcai – régi nevén Tapasztói – temető mellett is végeztek leletmentő, hitelesítő ásatást 1973-ban. Tíz nyugat-keleti tájolású ősi sírt bontottak ki. A X-XI. századi köznépi temető feltárt részén mindössze egy elhunytat temettek melléklettel. Sírjából két ezüst S-végű hajkarika, hat bronz füles gomb, hét vas nyílcsúcs és egy kés került elő. Ennek a temetőnek a nagysága jelentősebb településre utal, melyet – bár eddig a datálást segítő pénzleletet a csontok mellett nem találtak – a XI. század végéig használhatták.

A kaposvári múzeum gyűjteményében Törökkoppányból mindössze egy darab honfoglalás korinak datálható ívsarló található. Emellett egy speciálisan kiképzett villás, más néven fecskefarkas honfoglalás kori nyílhegyet találtak Somogyacsa határában, mocsaras területen az 1980-as években. Ilyeneket vízimadarak elejtésénél használtak honfoglaló őseink. A szórvány lelet egyszerre utal a honfoglalás kori vadászokra és a Koppány-patak kora középkori kiterjedt, nyíltvizes árterére.

Törökkoppány határában két terület is viseli a Kátai-völgy nevet. Mindkettő eléggé meredek oldalú völgy, az egyiket ennek ellenére mezőgazdasági művelésbe vonták, a másikon erdei fenyőt telepítettek. A Káta nemzetség névadójáról nem sokat tudunk. A Duna-Tisza közén, a Zagyvától a Tápióig hatalmas területet foglalhatott el, mert ott napjainkban is hét község hordozza nevében az emlékét. Somogyban Osztopán környékén volt nagyobb nemzetségi birtokrészük. Ahol felbukkan a neve, ott joggal merül fel egy honfoglalás kori település közeli léte. A nemzetség tagjai a középkor írásos dokumentumaiban többször feltűnnek, IV Béla főpohárnokát például Kátai Péternek hívták. Sajnos a törökkoppányi szántott Kátai-völgyben semmiféle településnyom nem látható. A másik hasonló nevű részen pedig az erdőborítottság akadályozza a vizsgálatot, de a domborzati viszonyok sem igen tűnnek alkalmasnak a megtelepedésre. A falu lakosai között régtől ismert a Kátai családnév. Már a legelső anyakönyvekben, 1751-ben is jegyzik a család tagjait. Tehát jelenleg az tűnik valószínűbbnek, hogy mindkét völgy később kapta nevét a Kátai család törökkoppányi képviselőitől.

A Koppány nevet török eredetűnek tarják, jelentése: magas, erős győztes. Feltételezhető, hogy Koppány az egyik idősebb Árpádfi leszármazottja lehetett, de valószínűbbnek tűnik, hogy Koppány nem volt Géza testvére. Régtől fogva vitatott, de teljes bizonyossággal el nem döntött kérdés a magyar történettudományban Koppány származása. Az biztos, hogy Géza fejedelem halálakor a keleti uralkodási rend alapján igényt tarthatott a trónra. Ősi szokás szerint a nagycsalád vezetése nem apáról fiúra öröklődött, hanem mindig a vezetésre alkalmas legidősebb férfi következett, tehát a báty halála után nem annak a fia, hanem a korábbi vezér öccse vagy felnőtt unokaöccse. A nomád és nemegyszer harcos életforma elvárta, hogy mindig érett, tapasztalt vezető irányítsa a nemzetséget. Uralkodói törekvése jogcímének azt tekintette, hogy Géza halála után, 997-ben ő lett Árpád nemzetségének legidősebb férfitagja. A pogány öröklési rend alapján kijárt neki a főhatalom.

Szent István és Koppány harcának emlékét ezer év távlatából őrzi egy Törökkoppányban sokak által ismert népmonda. A helyi sajátosság a Papgáti dűlővel kapcsolatos, ugyanis a Sötétkerék-patak azon területén nem hallani a békák kuruttyolását. A minden bizonnyal még a 20. életévét sem elérő István fogadalmat tett: ha az égi pártfogók segítségével legyőzi Koppányt, a hercegi uradalom javadalmát Szent Márton monostorának adja. A történetírók szerint az Esztergom felől érkező, karddal felövezett István keresztény serege Veszprém mellett csapott össze Koppányéval. A pontos helyszín mindmáig vitatott. Az összecsapásban Koppány elesett. Testét felnégyelték és elrettentésül egy-egy részt Esztergomba, Veszprémbe, Győrbe és az erdélyi Gyulafehérvárra küldték el. Az ítélet kiszabásában minden bizonnyal szerepe lehetett Sarolt fejedelemasszonynak, akit “vérfertőző házasságba” akart kényszeríteni a somogyi vezér. Koppány leverésével István Magyarország egyeduralkodójává vált, és elindíthatta több mint négy évtizedes ország építő munkáját. István király a lázadó vezér rokonaival, népével szemben keresztény önmérsékletet, kíméletet tanúsított. Magyar Kálmán szerint Törökkoppány vidékén még a 16. században is éltek Koppány nemzetségének leszármazottai. Koppány halálával nyilván nem múlt el egyik pillanatról a másikra a megfélemlített népének gyűlölete István iránt.

Teljes bizonyossággal nem lehet szétválasztani, hogy Koppány birtokközpontja körül történt telepítések melyike történt Géza fejedelem, illetve Szent István idejében. István seregének elitjét német lovagok alkották, de a had zömét minden valószínűség szerint magyarok és a hozzájuk csatlakozott katonai segédnépek tették ki. A körbe telepített népek nagy száma is azt valószínűsíti, hogy Koppány hercegségének igen jelentős központja lehetett Törökkoppány. Koppány-völgyének a keleti kereszténységgel való kora Árpád-kori kapcsolatára utal az a bronzból öntött mellkereszt töredék, amelyet az 1980-as években találtak a zicsi Templom-dűlőben. Sokaknak bizonyára szokatlannak tűnik, hogy a kereszten Krisztus helyett oldalra felemelt karokkal, könyörgő kéztartással hosszú redős ruhában a Szűzanya látható, feje körül kettős glóriával.

4. Török hódoltság kori emlékek
A török-kori Törökkoppány, bár akkor még csak Koppány volt nagyon fontos szerepet töltött be a 150 éves török hódoltság alatt. Erről sok adat tanúskodik, többek között tárgyi emlékek, falurészek elnevezése, dűlőnevek, személynevek, mondák, írásos emlékek.

Somogyvár nagyhírű erődített kolostora 1530-ban Török Bálinté lett, aki 1538-ig ott is lakott. A birtokaihoz hozzátartozott Koppány is. Koppány falu Koppány vezér nevét viselte, hiszen ugyanitt voltak neki is a birtokai. A Török előnevet kaphatta Török Bálint után is, de kaphatta a törököktől is. Egyes írások szerint különféle évszámokat jelölnek meg Koppány falu török hódoltság kezdetének. Egyesek 1540, mások 1542, majd az 1543-as éveket jelölik.

Ha 1540-et tekintjük a környék hódoltságának kezdetének, akkor a sikertelen kőszegi ostrom után (1532) a visszavonuló török sereg rendezetlenül özönlötte el Dél-Dunántúlt, köztük Somogyot. Főleg Nagybajom és Böhönye környékét. Buda elfoglalásáig a visszamaradt és a hozzájuk csatlakozó kóbor csapatok juthattak el először Koppányba 1540 körül.

Ha 1542-őt, akkor Koppány a XVI-XVII. században lett jelentős település. Ekkor kezdődött a mozgalmasabb története, vára is ebben az időben épült. A közeli pálos kolostor írásai szerint az első török támadás 1542-ben érte Koppányt és a környező településeket, de Koppányt csak 1551 és 1553 között foglalta el a budai pasa. Ő tette szandzsákszékhellyé (területi székhely), 5 nahievel (járás). Ebből a koppányi volt a legjelentősebb, kb. 60 településsel.

Ha a harmadik dátumot vesszük, akkor a törökök 1543-ban foglalták el Siklóst és Pécs üresen hagyott várát. Ezzel elkezdődött a dél-dunántúli 150 éves török uralom. Az elfoglalt területeket négy közigazgatási területre osztotta be: Pécs, Koppány, Szekszárd és Simontornya. Ezek voltak a szandzsák – bég központok. Egy másik írás szerint is 1543-ban érte az első török támadás Koppány-völgyét, miután Székesfehérvárt, Pécset, Siklóst és Simontornyát elfoglalták.

1552-ben a dombóvári török vár várőrségének zsoldjegyzéke szerint ebben az évben 57 ulufedzsi (nehézlovas) és 29 szerb martalóc (könnyű lovas) került áthelyezésre a koppányi várba. Ezek szerint 1552-ben került végleg török kézre Koppány vára, amit még feltehetően Török Bálint építtetett. Ebben az évben a szigetvári magyar helyőrség; a török portyázások ellen ellentámadásokat indított. De erre már Tujgma budai pasa indított hadjáratot Szigetvár ellen 1555-ben. Rövid időre ismét magyar kézre került vissza Koppány, de 1555 augusztusában ismét a töröké lett, és hosszú időre az is maradt. Az újra elfoglalt települést gyorsan megerősítették. A szigetvár elleni török támadások megsegítésére szervezték meg a koppányi szandzsákot, amelynek első bégje az előbb említett Naszuf lett. Naszuf bég mindent elkövetett, hogy szandzsákjának területét nyugat felé bővítse. 1555 nyarán pedig ő is részt vett Szigetvár első ostromában.

A koppányi szandzsák öt nahie (járás) területén hamarosan meg is szerveződött. Ide tartozott a koppányi 8 faluval, a dombóvári 32 faluval, a karádi 29 faluval, a kőröshegyi 13 faluval és a marcali 28 faluval. A zalavárit később csatolták ide 19 faluval. A nahie székhelyeket megerősítették és állandó helyőrséget helyeztek el bennük. A katonai megerősítést az akkor szokássá vált palánkfal építésével végezték. Így építtette át Naszuf bég Koppányt szandzsák központtá. A régi várat és a falut is palánkfal vette körül. 1982. április 6-i feltártárás bizonyítja a Török kori palánkfal elhelyezkedését. A palánkfal úgy épülhetett a nyomok után ítélve, hogy rengeteg sok 25-30 cm átmérőjű fát kihegyeztek, hosszan és menetelesen. Megpörkölték a földbe kerülő részt és sűrűn két sorban leverték. Soronként hajlós ágakkal átfonták és a két sor közét földdel, vagy vályoggal kitömték. A fal a Koppány folyót is keresztezte – valószínű kétszer is – de átjárót hagytak rajta, mert hajózható volt, illetve nagyobb csónakkal is járható volt. Innét eredhet annak a résznek a „hajó csapás” elnevezése. Az akkor még bővizű Koppány folyó vízimalmot is hajtott. Erről még mondák is maradtak ránk: egy a török-korból és egy a betyárvilágból. A palánkfalon kívül még várárok is védte Koppányt, nyomai még ma is egészen jól láthatók.

Evlia Cselebi a XVII. századi török utazó és író így ír Koppányról, és ez a XVI. század közepére is érthető: „Koppány sík helyen épült, ötszög alakú, erős építésű, kőből készült vár. Nyugatra néző egyetlen kapuja van, a vár árka süppedékes és semmiféle magaslata nincs. A város terjedelmes síkságon fekvő nagy külváros, melynek egymás mellett álló házai mind deszka tetejűek. E várost egészen tömés palánk veszi körül, melynek sarkainál félelmes bástyák vannak. Külső város azért erős, mert árkai körös-körül vízzel telt süppedékes helyek. E külső városnak három kapuja van, a Szultán kapu, a Kanizsai kapu és a Szigeti kapu.”

Megjelentek a mohamedán vallási épületek is. A várban és a városban négy nagyobb dzsámi és tizenegy mecset épült fel. A jellegzetes török épületekhez tartozott a szertartásos mosakodáshoz tartozó török fürdő is. Ezt Sokollu Musztafa budai pasa építette. A török fürdőt a három kilométerre lévő Cseszme-forrás (Török kút) táplálta vízzel. Cseszme, török szó. Egyesek szerint csorgó kút a jelentése. Egy másik leírás szerint forrást jelent. Ezen a 3 km-es úton égetett agyagcsövekből álló vízvezetéken hozták be a vizet a törökök a fürdőjükbe. A Cseszme forrás fölé jellegzetes és elvitathatatlan török eredetű téglákból, erős meszes habarccsal rakott építmény igazi török eredetű emlék. Ma is látható. Csak víz alig folyik már. Műemléki védelem alatt áll. A török-korban sok pince, alagút volt, ami néhány száz év alatt betemetődött, de nem adott szilárd talajt a ma épületeinek.

A török uralom alá került Koppányban szandzsákszékhely jellegénél fogva a szandzsák bég helyettese a kehüdá, vagy kajmakán, a bég saját vagyonának az intézője, a vojvoda. A bég hivatalának írnokai és fogalmazói a kátib és a ságird. A zaim és timár birtokos szpáhik az általuk kiállított és eltartott lovasaikkal együtt az alajbég, a szandzsákbég zászlói alatt vonultak hadba. Ezen kívül állandó zsoldoscsapatok is voltak itt a településen. Az 1558. évi fennmaradt török zsoldjegyzék szerint (nevádzsip defteri) 58 alufedzsi (nehéz lovas) szolgált. Vezetőjük Musztafa aga. 1565-ben 123, 1568-ban 115. Ebből 36 janicsár, 31 azáb (lándzsás) és 48 ulufedzsi.

Az új török állami élet kb. 1556-ban megkezdte a mindennapi életét Koppányban. A budai tartományi kincstár (defterhenei vilajet) a magyar lakosságot összeírta a rendszeres adózás miatt. Az adórovók részletes jegyzékbe vették a falu lakosságát, vagyontárgyait és jövedelemét. Az adózást az új koppányi szandzsák a budai tartomány (vilajet) törvénykönyve (kanum) alapján szabályozta. A török adórovók a magyar bírók bemondása alapján írták össze az adatokat. Az összeírást külön-külön lapokon vezették és ezekről a budai tartományi pénzügyi központban állították össze a végleges jegyzékeket. 1556-ban a szekszárdi, a simontornyai és a koppányi szandzsák összeírása együttesen készült, mert a szekszárdi és a simontornyai falvak is idekerültek Koppányba. Később Koppány már csak Simontornyával szerepelt együtt, mert az elszámolás közös volt. Ezt az elszámolást két példányban készítették, egyet a budai és egyet az isztambuli központ kapott.
Egy-egy falut ziámet, vagy timár birtokos kezelt. (Ziámet = főhivatalnok, vagy főtiszt nagyobb birtokkal. Timár = szpáhi katona kisebb birtokkal.) A falu jövedelmét a szultántól kapott jövedelmeként hajtotta be, de a jövedelem egy részének átengedésével fizetett a budai pasának, főhivatalnokainak, főtisztjeinek és a szpáhi katonáknak. A koppányi szandzsák 1562. évi timár defteré szerint Koppány „város” őfelsége, a világvédő padisah hászaihoz tartozott, így tehát közvetlen kincstári kezelésben volt. Koppányi – simontornyai körzet jövedelmének kezelését a fennmaradt jegyzék szerint 1 564. július 11-tol Ali szubasi és Huszár János fia: Huszár Gerely vállalta, három évre 70 ezer akcse beszedésére. Ali szubasit hamarosan elcsapták és helyébe Sábán bin Mahmud, dombóvári várban lakó timárbirtokos került. 1578. április 19-től a váci körzet jövedelmei közé tartozik a székesfehérvári, a simontornyai, a koppányi és a szigetvári várak és révek jövedelme is.

Koppány magyar lakossága a kincstári kezelésben levő földesúri szolgáltatáson felül fejadót is fizetett. A török birodalomban a nem mohamedán alattvalók fizették a fejadót, hogy a saját maguk személyi szabadságát, valamint az ingatlanaik feletti rendelkezési jogot megváltsák. A fejadót külön szedték és külön írták, mert ez volt az egyetlen állami egyenes adó. A koppányi és a simontornyai szandzsák együttes fejadó összege 1559-ben 78795 akcse volt. Ez 157590 magyar dénár, azaz 1086 magyar aranyforintot ért. Ez 1576 magyar családfőt (hane), azaz családot jelentett. Ez az adat 8-10000 fős magyar lakosságot feltételez. 1556-ban 40, 1573-ban 23, 1588-ban 15 hane volt Koppányban.

Ebben az időben történt, hogy Zrínyi György és Nádasdy Ferenc rövid időre visszafoglalta a települést, ami azonban rövid idő múlva ismét a törököké lett. A magyar végvárak vitézei és a törökök között gyakoriak voltak a villongások, a párbajok. Valószínű, hogy ezek a páros viadalok adták az ötletet Fekete Istvánnak „A koppányi aga testamentuma” c. ifjúsági regény megírásához.

Koppány adóösszeírásaiban a házas családfőkön kívül a velük együtt élő legény fiaikat és testvéreiket is feltüntették. 1556-ban 40 házas családfőjén kívül 22 legény került összeírásra, tehát kb. 62-66 férfi volt a magyar lakosságból. Viszont a zselléreket, cselédeket nem vették jegyzékbe a szegénységük miatt, de egy portán laktak a gazdáikkal, így 88-90 főre tehető a faluban a férfiak száma. Asszonyokat, lányokat és a gyerekeket hozzászámítva 450-500 fő lehetett az őslakosság száma. A fejadót mindig készpénzben, sőt meghatározott ezüst, vagy arany érmékben követelték. A koppányi szőlőskertekből 50 cseber must-tizedet szedtek. Cseberéért 48 akcse volt a megváltás. Az 50 iccés budai cseber 42,42 literes volt. így az 50 cseber tized mennyiségből következtetve Koppányban 222 hektoliter must termett 33 magyar hold területről. Egy családra 5,55 hektoliter must jutott. Ez több volt, mint amennyi kellett. Így a koppányi bort (mivel a törökök nem itták) más piacokon értékesítették. A Koppány folyó partján jelentős zöldségtermesztés folyt. Ezért káposzta, hagyma és fokhagyma tizedet is fizettek. Jelentős volt a lenes a kendertermelés. Ezek után is kellet tizedet fizetni. A mohamedán szőlőkre is volt adó kivetve. Ha eladta, tizedet fizetett.

A koppányi szandzsák törvénykönyve szerint a kincstári mázsa (mérleg) használatáért is illetéket kellett fizetni. Egy kantár súlyú árura (egy kantár = 240 kg) eső 100 akcse érték után 2 akcse illetéket szedtek. A Koppány folyón egy egykerekű és egy kétkerekű vízimalom működött. Dzsáfár lovas török egykerekű malmának 25 akcse, Szinán aga kétkerekű malmának 50 akcse volt az illetéke. Az új kisváros két vízimalmának mohamedán kézre kerülése mutatta a település erőszakos gyors átalakulását. Nijabet bírságpénzt is szedtek községi kihágások után: verekedés, káromkodás, nyilvános gyalázkodás. A dzsámi fenntartás céljából legelődíjat róttak ki. Szinán szpáhi aga a „hitetlenektől” templom és temető illetéket is szedett. Koppányon átmenő vándorkereskedők, vásározók és piacozók vámot fizettek.

Alaposan átszervezték a törökök Koppányt. Szandzsákszékhely gazdasági és stratégiai helyzetét a meglevő kővárnak köszönhette, ami már a hódoltság előtt megvolt, így Somogyban ez lett a központ. Kaposvár a pécsi szandzsák egyik járási székhelye volt. A magyar lakosság mellett megjelentek a mohamedán tisztviselők, katonák és velük az iparosok, kereskedők és azok családjai. Számítások szerint Koppány 134 évig volt török uralom alatt, 1689-ben került ismét magyar kézre. Ennek már több mint 300 éve.

A mindenkori bég, vagy aga – mikor milyen rangú török tiszt uralta – lakása a monda szerint a mai szövetkezeti bolt és bisztró helyén álló régi plébániahivatal és lakás helyén állt. Az udvara és a kertje Szorosad irányába lenyúlt egészen a Koppány folyóig. Ma házak, gyümölcsös és zöldséges kertek vannak rajta. A régi plébánia épülete ma értékes műemlék lenne és dísze lehetne ódon falaival, zömök, erős téglakerítésével Törökkoppánynak. Sajnos lebontották. Az épület pincéjében volt az a beomlott alagút, amiben az utolsó agát megfojtották. A kertben volt egy öreg nagy cédrusfa és egy valamivel kisebb. A monda szerint a nagyobbik alatt Oglu aga, kisebbik alatt a lánya, a szépséges Aisa nyugszik. A kert végében volt, egészen a Koppány folyó füzes partjához közel, gondosan elrejtve az aga nyitott fürdője.

Nagyon sok dűlőnév utal a török eredetre és a néhai várra. A falu is várrészek szerint van felosztva és ez még ma is él. Templom a központ, a kiinduló. A templom bejárattal ha szemben állunk, tőle balra a Felsővár, jobbra az Alsóvár, a templom mögött a Külsővár. A Törökkút a cseszmei dűlőben. Végső soron maga a kút a cseszme. Régi török eredetű név a Hodzsa-kert, mely valószínű egy híres török tulajdona lehetett. Szintén török eredetű a Bég útja, „Iregi bég útja” elnevezés is, feltehető, hogy az iregi bég erre járhatott Koppányba. A Csausz út egy török ellenőrző út lehetett. Baba-dag elnevezéssel az Öreghegyet illették. Tatali, Tabán is török eredetű név.

A tárgyi emlékek is – golyóöntő sablon, bronz buzogány, 2 db lándzsavas, több ágyúgolyó vasból, melyek vízvezeték fektetéskor került elő – bőven igazolják a török kort, melyeket a templom egyik sekrestyéjében kialakított múzeumban őriznek.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s