A külső-somogyi térség klimatikus viszonyait vizsgálva (Pécsi 1981) megállapítható, hogy a Ny-i oldalról szomszédos Belső-Somogynál némileg kontinentálisabb jellegű, és ugyanez igaz a D-i irányban határos Zselic viszonylatában is. Ennek ellenére florisztikai-növényföldrajzi besorolása szerint még a Praeillyricumhoz (Soó 1960) tartozik. A növényföldrajz Kaposense flórajárás névvel illeti, és különíti el ezt a tájat. A belső-somogyi részektől, melyek a területtől kissé DNY-i irányban helyezkednek el Boros (1929) „Pannonico-Praeillyricum” megnevezéssel differenciálja. Külső-Somogy átmenetiségére jellemző, keleti irányban csökkenő balkáni jelleget Lehmann (1981) is följegyezte. A Dunántúli-dombság botanikai vizsgálata során összehasonlító jellegű munkát végzett, melyből kiderült, hogy a Külső-Somogyban kevesebb Praeillyricumra jellemző növényfaj van, mint a Dél-Dunántúl egyéb tájegységeiben. A Dél-Dunántúl klimatikus, és növényföldrajzi profilját Borhidi (1984) vizsgálta a Zselic erdőmorfológiája kapcsán, valamint kitért a történeti vonatkozásokra, és a Praeillyricum jellemző növénytársulásaira is. Külső-Somogyban ez idáig kevés botanikai feltárás készült, melynek oka elsősorban az évszázadok óta tartó nagy területeket érintő mezőgazdasági hasznosításban keresendő. A táj karakterét elsősorban a szántók, és a legelők határozzák meg. Erdőterületek csak helyenként fordulnak elő, a meredek lejtőkkel, völgyekkel tagolt változatos geomorfológiájú részeken. Törökkoppány környékén lévő erdőtömb a táj viszontagságait figyelembe véve említésre méltó jelenség. Lehmann (1981) kifejezésével élve a táj frappánsan „lősz-kultúr-területnek” értékelhető.
Az első, e területről botanikai kutatást végző személy Kitaibel Pál (1799) volt, aki baranyai útja alkalmával Külső-Somogy északkeleti peremén tesz feljegyzéseket Siófok és Mezőkomárom környékéről (Gombocz 1945). Fekete és Blattny (1913) közöl néhány fafajt (bükk (Fagus sylvatica), ezüsthárs (Tilia tomentosa)), florisztikai adatokkal mellékelve Törökkoppány, Somogyszil, valamint Igal vidékéről. Szintén e térségből származó feljegyzés Boros (1936) munkája, aki a szeplős szegfű (Dianthus armeria), és a bókoló gyűrűvirág (Carpesium cernuum) jelenlétét könyveli el. Boros Ádám kéziratos feljegyzéseiben (Boros 1930) csak néhány további edényes taxon jelenlétéről ad tudomást, az 1930. augusztus 31-én Somogyacsán és Somogyszilen tett terepi bejárása során beszámol pl. az enyves zsálya (Salvia glutinosa), erdei varázslófű (Circaea lutetiana), szegfűbogyó (Cucubalus baccifer) jelenlétéről. Horvát (1943) botanikai műve az addig megjelent irományokkal összehasonlítva sokkal részletesebb képet ad Külső-Somogy növényföldrajzáról. Kutatásai koránt sem voltak teljes körűek, mégis a korábbi adatok szintézisén túl, a tájegység egész területről közöl megfigyeléseket. Irománya 102 taxont tartalmaz, melyek közt megtalálhatóak a flóra jellemző vonásait tükröző fajok is.

Munkáját számos saját és érdekes megfigyeléssel is kiegészítette: fekete békabogyó (Actaea spicata), nemes májvirág (Anemona hepatica, Hepatica nobilis), lecsüngő sás (Carex pendula), óriás zsúrló (Equisetum maximum, Equisetum telmateia), virágos kőris (Fraxinus ornus), fényes galaj (Galium lucidum), szőrös rekettye (Genista ovata v. nervata), magyar varfű (Knautia drymeia), bársonyos kakukkszegfű (Lychnis coronaria), szártalan kankalin (Primula vulgaris), pirítógyökér (Tamus communis). Az erdei vegetációval kapcsolatban Kevey Balázs több dolgozatában is találhatunk érdekes florisztikai tudnivalót, feljegyzést a külső-somogyi adatgyűjtés során (Kevey 1978, 1980. 1983, 1987, 1989, 1993, 1995, Kevey és Horvát 1986). Példaként az általa említett figyelemreméltó botanikai érték a szálkás pajzsika (Driopteris carthusiana), illatos hunyor (Helleborus odorus), erdei fejvirág (Cephalaria pilosa), pompás örménygyökér (Inula helenium), fenyőspárga (Monotropa hypopitys), vöröslő bubákfű (Bupleurum affine), fekete zászpa (Veratrum nigrum), epergyöngyike (Muscari botryoides), tavaszi csillagvirág (Scilla bifolia). A Dunántúli-dombság potenciális vegetációtérképét a korábbi kutatási eredmények kivonataként, illetve azokra hivatkozva Lehmann (1981) teszi közzé.
Erdőterületek vonatkozásában, a már említett Törökkoppány melletti, viszonylag értékes állapotban megmaradt vegetációt, a térkép egyrészt pannóniai gyertyános-tölgyesként (Querco petraea-Carpinetum), néhány részét pedig pannóniai ezüsthársas cseres-tölgyesként (Tilio argenteae, Quercetum-petraeae cerris) jelöli. A Koppány-patak árterén keményfaligeteket és kőris-szil-ligeterdőket (Alno-Padion) ábrázol. Újabban több dolgozat is készült a külső-somogyi flóra- és növényföldrajz feltárásáról, ami az érdeklődés élénkülését jelzi (Király 1998, 2007, Lájer 2003, Pinke et al. 2006, Szabó et al. 2007). A szántóföldi gyomflóra (szöszös pipitér (Anthemis austriaca), szép zörgőfű (Crepis pulchra)), valamint az erdei és mocsári növényzet ismeretéhez (forrásperje (Catabrosa aquatica), nyúlkömény (Selinium carvifolia)) Pinke et al. (2006) járul hozzá hasznosítható adatokkal.
Bauer és Márkus (2008) munkájának témája a Törökkoppányi erdők, és a Koppány menti rétek, Natura 2000 területeinek botanikai megfigyelése volt. Fáradozásuk célja a botanikai szakirodalom számára még alig ismert, de az alaposabb kutatásokra predesztinált környezet ismertségének a növelése. Módszertanukból látszik, hogy ez az első alapos élőhely-térképezési feltárás erről a területről. Érdekesebb vagy védett fajok esetében konkrét helymeghatározással szolgálnak. Az általuk felhasznált földrajzi nevek, a területről készült erdészeti üzemi terv tartalmát követik, valamint ebben a kérdésben Földi (1978) Magyarország Földrajzi névtárát is alkalmazták. Az érdekesebb megfigyelésekről, florisztikai értékekről herbáriumi dokumentációkat készítettek. Rögzítették a növény-előfordulások földrajzi koordinátáit azon fajok esetében, amelyek természetvédelmi szempontból fontosnak számítanak.

Somogydöröcske körzetében, az ilyen alapon összeállított lista, a következő fajokat tartalmazza: mérges ádáz (Aethusa cynapium), erdei pereszlény (Calamintha sylvatica), tarka nőszirom (Iris variegata), kacstalan lednek (Lathyrus nissolia), szártalan kankalin (Primula vulgaris), zöldvirágú habszegfű (Silene viridiflora), erdei borkóró (Thalictrum aquilegifolium), kakukkveronika (Veronica serpyllifolia).

Az élőhely természetvédelmi szempontú jellemzése során nyolc kategóriát állapítottak meg:

1. természetközeli gyepek: mocsárrétek és magassásosok, A és B Á-NÉR kategória,
2. természetközeli erdők: középkorú, vagy idősebb gyertyános- és cseres tölgyes élőhelyek tájidegen fajok nélkül, vagy azok kis arányú megjelenése mellett, Á-NÉR: K és L,
3. cserjések, cserjésedő másodlagos gyepek, facsoportok: P kategória
4. másodlagos és gyomos gyepek: O kategória,
5. eljellegtelenített erdő: jellemző az őshonos fajok dominanciája, de hátránya az egykorúság, a fajszegény összetétel és a homogén szerkezet, általában fiatal erdőfelújítások, vagy tarvágások helyén jellemző, Á-NÉR kategóriája R,
6. tájidegen erdők: akácosok, ültetett erdei- és feketefenyvesek, ritkábban vörös tölgy, vörösfenyő, lucfenyő, feketedió, bálványfa, platán és más ültetvények, Á-NÉR kategóriája S,
7. mezőgazdasági területek: szántók, vadföldek,
8. egyéb roncsterületek, vízfelület

A Törökkoppányi erdők összefoglaló megnevezés alá a somogyacsai, szorosadi, somogydöröcskei és törökkoppányi erdőségek tartoznak. A Törökkoppány környéki platókon, gerinceken, lankás délies lejtőkön a cseres tölgyes (L2) vegetáció a jellemző. A korábbi természetes összetételben a cseres-tölgyes élőhelyek kiterjedése arányaiban jóval meghaladta a gyetyános tölgyesek területfoglalását (Lehmann 1981). Egykori megjelenésük helyén a kedvező termőhelyi adottságok miatt a szántóföldi művelés vált uralkodóvá. A szárazabb, szelídebb lejtőkön az állomány csak kis része maradt fenn. Kiváló geomorfológiai és klimatikus adottságait a mezőgazdaság nem hagyta kihasználatlanul. A megváltoztatott erdőterület uralkodó természetközeli élőhely-típusa a dél-dunántúli ezüsthársas-gyertyános- tölgyes (K4). Ezen állományok megjelenése extrazonalitást mutat, többnyire a völgyekben, északias lejtőkön fordulnak elő, de sokszor a gerincig, tetőperemig is felhúzódnak. A területtel kapcsolatos térképezések alkalmával, a gyepszint fajösszetétele az erdőtársulások elválasztása során nagyobb fajsúllyal kerül számításba, ennek oka a nyilvánvaló erdőgazdálkodás hatása. A korábbi erdőhasználat nyomai ma is felfedezhetőek, nyilvánvalóak. Értékes, természetszerűnek nevezhető élőhely-foltokat csak a középkorúnál idősebb állományok közt találhatunk, de azokon is érezhetően a homogenitás, a szelekció káros hatásai, úgymint az egykorú egyedek, és az alacsony diverzitás. A kivételként megmaradt, igazán értékes kisebb-nagyobb foltok már csak nagyon kevés helyen lelhetőek fel. Az elmúlt években letermelt erdőállományok helyén olyan összetétel alakult ki, amely nem sorolható be egyetlen természetközeli kategóriába sem. Ez a megállapítás a középkorú és az idősebb tölgyesek egy részére is igaz. Következtetésként megállapítható, hogy szerkezeti és fajösszetételi tulajdonságaik alapján az Á-NÉR szerinti R4-es besorolásba esnek, vagyis „erdőfelújításkor jelentősen jellegtelenített erdő” megnevezést érdemelnek. Sajnos a terület nagy részét ez az állomány borítja. Előfordulnak hibrid kategóriák is, ezekben a tájidegen fajok aránya magasabb. Ilyenek például a fenyőelegyes, akácelegyes vagy akácossal mozaikos állományok. A feldolgozandó területeken az értékes állományokban évtizedek óta tarvágást folytatnak, ami ökológiai szempontból véghasználatnak is minősíthető. További probléma még a tájidegen fajok telepítése, valamint az özönnövények elterjedése is. Ezen káros hatások következményeként a természetszerűnek titulált erdőállományok vészesen lecsökkentek. A leromlás mértéke kérdésessé teszi az állományok regenerációjának lehetőségét is.
A tájidegen fafajok közül különös gondot jelent a Robinia pseudoacacia, amely önálló foltként is megtalálható, vagy a rontott tölgyesekben elegyként jelentkezve, azzal hibrid kategóriát is alkothat. Tarvágások után a spontán szukcesszióban komoly természetvédelmi problémát okoz. Állományaiban vagy elegyként való részvétele esetén a cserje- és gyepszint eljellegtelenítése általánosan jellemző. Az akácosok telepítése a legsúlyosabb élőhely-degradációs következményekkel jár, többek között a nitrofrekvens fajok dominanciájával. A terület képét más tájidegen fajok is rontják elegyes jelenlétükkel, mint pl. Quercus rubra, Juglans nigra, Castanea sativa, Platanus sp., amelyek előfordulkatnak kisebb nagyobb önálló foltként is. A fenyőfajok elterjedése, esetleg telepítése is gátolja a természetközeli összetétel kialakulását. általános gondot okoz az erdők környezetében spontán terjedő bálványfa (Ailanthus altissima), amely szinte minden erdőszegély, tarvágás, nyiladék fiatal erdőfelújítás jellemző eleme. Gyakori özönnövény a Solidago gigantea vagy az Asclepias syriaca, amelyek előfordulhatnak szórók, erdészeti rakodóhelyek környékén, vagy egyéb bolygatott területeken, vadföldeken, irtásokon, erdőszegélyeken.
A terület cseres-tölgyeseiről elmondható (Quercetumpetraeaea-cerris Soó 1963), hogy a középkorú és idősebb állományok gyepszintje alapján a természetközeli állapot az uralkodó, viszont gyakoriak az 1-3 taxonból kialakult homogén korú vegetációk is. Ezeket a foltokat helyenként gyertyános-tölgyes termőhelyekre jellemző fajok tarkítják, kisebb-nagyobb arányban tájidegen fajokkal. Cserjeszintje változó képet mutat, ritka esetben nevezhető csak heterogén megjelenésűnek, helyenként hiányzik, máshol pedig csupán egy-két faj dominanciája jellemző. Gyepszintje hasonlóan szegényes megjelenésű, általánosságban a cseres tölgyes fajok térfoglalása gyakori.
A területen fellelhető gyertyános tölgyesek a Helleboro dumetorum Carpinetum asszociációval azonosíthatóak (Soó 1962), földrajzi variánsait egyes korábbi irodalmak a somogyicum megnevezéssel különítették el. Társulás karakterfaja a Helleborus dumetorum, amely az irodalmi áttekintés során csak a somogyacsai Kavajai-erdőben került feljegyzésre. Vegetációja néhol változatos összetétellel bír, nagyobb arányban viszont csak 1-3 faj uralja az élőhelyet. Ritka előfordulásokban találhatunk természetszerűbb elegyességet mutató összetételt is. Cserjeszintjén változatos fajkészlettel bír, néhol azonban emberi beavatkozásokkal több helyen cserjeszint tisztogatásokat végeznek.
A bükkös dominanciával jellemző részek, vagy legalábbis azok a területek, ahol ez a faj nagy elegyaránnyal rendelkezik, a természetvédelmi értékekben leggazdagabb élőhely-típusok közé tartozik. Ezek a területek mentesültek az erdőművelés hatásaitól, mivel meredek oldalakon, regressziós völgyekben, helyenként a völgytalpak fölött foglalnak helyet. Vonásaiban is a természetszerűséget tükrözi, idős fákkal, változatos korú és változatos fajú egyedekkel, természetes újulatokkal, kidőlt holtfákkal, lábon álló szárazodásokkal. Ezeknek az állományoknak a cönológiai elemzése a gyertyános-tölgyes vegetáción belül történt, de érdemes lenne az állománnyal külön foglalkozó kutatást is végezni. Hiszen a dél-dunántúli dombvidéki szurdokerdőkben (Polysticho setiferi-Aceretum Kevei 1996), és a marginális állományokban néhány ritka faj kifejezetten nagy gyakorisággal fordul elő. Példaként említhető a Scilla vindobonensis amely a törökkoppányi Mészáros-domb alatti völgyből került feljegyzésre. Az erdőgazdálkodás káros hatásainak következtében az üde völgytalpi erdőket folyamatos negatív átalakulás jellemzi, pedig a fennmaradásuk, természetességük és ritkaságuk miatt szükségszerű lenne.

A patakos völgyekben előforduló korábbi ligeterdők természetes összetételéről keveset tudunk, aktuálisan az égerligetek nyomait is csak elvétve találhatjuk meg. Az Alnus glutinosa alkotta termőhelyeket jelenleg olyan származékok uralják, amelyekben a füzesek és a nyarasok (Salix fragilis, Salix alba, Populus alba) dominanciája általános. Antropogén beavatkozásokkal, ligeterdei termőhelyekbe illő fajokkal, ültetett, és felújított állományokat hoztak létre. A korábbi karakterfajnak tekinthető enyves éger is csak ezeken a területeken lelhető fel állományalkotó szerepben. Általánosságban leszögezhető, hogy az üdébb völgyekben a dombvidéki gyertyános-égerligetekre (Carici pendulae-Alnetum, Borhidi et Kevey 1996) jellemző flóra vonásai ismerhetőek fel, foltokként meglehetősen csekély fajszámmal. Keményfa-ligetekre utaló összetétel is fellelhető az üde patakvölgyekben, illetve az ártér kiszélesedő részein, a gyertyános-tölgyesekénél valamivel dúsabb cserjeszinttel, és az üdébb termőhely folyományaként gazdagabb gyepi növényzettel. természetes állapotban a ligeti erdők folyamatos átmenetet képeznek a gyertyános-tölgyesekkel. Elterjedésük egyes részeit Juglans regia ültetvények torzítják, szegélyeiken a bálványfa gyors terjedése okoz gondokat. Annak ellenére, hogy igazán természetes állapotban lévő foltról nem található leírás, a vegetációk növényföldrajzi helyzetéből következtetve, a korábbi társulás leginkább a „Knautio drymeiae-Ulmetum Borhidi et Kevey 1996” vegetációhoz állhatott közel, amelyet a Dél-Dunántúlról írtak le. Habár ez nehezen bizonyítható, több cönológiai felvételezést igényelne. Cserjeszintjében a lombszint fajainak újulata gyakori. Említést igényel a liánok, valamint a kúszócserjék gyakorisága. A Hedera helix megnyilvánulása helyenként áthatolhatatlan akadályt jelent. Gyepszintje fejlett, hasonló a gyertyános-tölgyesekéhez, de attól a mocsári valamint a magaskórós fajösszetétel különíti el. Azonban az eltérés nem mindig garantált, és találhatunk a gyertyános-tölgyes gyepi képének teljesen megfelelő fajkészletet is.

A Koppány-patak meglehetősen széles ártérrel bír, viszont a nagy folyóinkra jellemző, puhafás ligeterdőkkel feltételezhetően nem rendelkezett a korábbi időkben. Lehmann (1981) potenciális vegetáció térképe keményfaligeteket és kőris-szil ligeteket (Alno-Padion) ábrázol erre a területre. Jelenleg viszont a magassásosok találhatóak a legnagyobb kiterjedésben, ami feltételeztetni engedi, hogy a sásos-égeres-mocsárredők alkothatták a terület eredeti természetes állományát, a patakokat közvetlenül pedig égerligetek és keményfás-ligeterdők szegélyezhették. A területen évszázadok óta gazdálkodási tevékenységet folytatnak. Ennek eredményeként a természetes vegetáció rég eltűnt a tájból. A szántóterületek térnyerése a gazdálkodással egyetemben markáns változást okozott a térség megjelenésében. A patak mentén fellelhető, fák alkotta foltokat, a kiterjedtebben megmaradt füzes csoportok, az erdőmaradványok és a telepített füzesek adják. Ezeket jellegtelen puhafás ligetekként tartják számon. Elvétve találhatunk kisebb füzes foltokat, vagy fűzfacsoportokkal tarkított magassásosokat, melyeket fás legelőként értelmezhetünk. Cserjés területek az árterek üde és kiszáradó részein is fellelhetőek. A heterogén cserjések képét idősebb hagyásfák is színezhetik.
A töltéssel elzárt ártéri élőhelyeken nagy kiterjedésű nádasok vannak, melyekben dominánsnak tekinthetőek a Phragmitetum communis állományok és valamivel kisebb arányban, de a Typhetum latifoliae fémjelezte élőhelyek előfordulása is gyakorinak nevezhető. Azonban a nád uralta élőhelyek túlnyomó része igazából olyan magassásos, melyekben elnádasodás következett be. Az uralkodó taxonokon kívül csak szórványosan találunk kísérő fajokat, többnyire a nádasok szegélyén, vagy a mélyebb fekvésű részeken. A magassásos foltokkal határos területeken ezek a kísérőfajok, amik többnyire közönséges mocsári növények, nagyobb arányban fordulnak elő. Az aszályos időszakokat követően, valamint a szántóföldi vegyszeres szennyezések mértékében, a gyomok előfordulása is jellemző. védett ritka fajként a szegélyeken gyakran megfigyelhetünk Inula heleniumot. A nádasok helyett gyakran nagyobb borításban Glycerietum maximae fedi az árteret. ezekben az állományokban a harmatkása monodomináns elemként van jelen, szálanként és a foltok szélein jellemző csak néhány mocsári kísérőfaj. Az ártéri uralkodó magassásos típus megjelenése változatos formában történik különböző állományokban. A zsombéksásokkal mozaikolt nádasodó foltok a kielégítő vízellátottságú részeket jellemzik. Míg a súlyosan kiszáradt, határaikon juhokkal legeltetett területeken a jellegtelen foltoktól, a Solidago gigantea által képviselt típusig több átmenet is képviseltetve van.
A gyomos üde gyepek helyén feltételezhetően nagy kiterjedésű mocsárrét lehetett. A dombvidéki mocsárrétek jobb állományai már csak néhol találhatóak meg kisebb foltokban. Jellegtelenítésükben a túllegeltetés, a kezeletlenség és a hosszantartó nyári aszályok játszottak közre. A térképezési munkák során beazonosított mocsárrétekre a Deschampsietum caespitosae társulás-megnevezés illett a leginkább. ezeken a jellegtelen élőhely-foltokon a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa) mellett a mocsári és a pázsitfüvek megjelenése észlelhető. a gyep megjelenésének kialakításában, meghatározó szereppel bírnak olyan magaskórós gyomok, mint a héjakút mácsonya (Dipsacusla ciniatus), és a közönséges aszat (Cirsium vulgare). A másodlagos száraz gyepek, a kevésbé csapadékos, legeltetett területeken alakultak ki. Súlyos természetvédelmi problémát jelent a mocsarak, mocsárrétek kiszáradásával tömegesen megjelenő magas aranyvessző (Solidago gigantea). a patakparti gyepeken, főleg a legeltetett helyeken önálló, homogén állománnyal rendelkeznek a magaskórós-ruderális gyomnövényzeti élőhely-kategória képviselői, mint a baraboly (Chaerophyllum bulbosum), a földi bodza (Sambucus ebulus), vagy az Urtica dioica. Jelentős tájformáló szereppel bírnak a patakmenti sík antropogén eredetű élőhelyei, a fasorok, az erdősávok, és az egyéves szántóföldi kultúrák.